Nem a tegnapi poszton, hanem egy sok pénzből készült magyar művészfilmen. A Gulliver kulturális melléklete:
Az Isteni műszak című film a Nyomozó és a Kontroll stílusát viszi tovább: melankolikus, depresszív film egy kevesek által ismert világról, remek képi és dramaturgiai megoldásokkal. Annyiban is hasonlít a film az elődökhöz, hogy a főhősök itt is pszichopaták, szakmájuk legalját adják. Míg a kórboncnokok és a BKV-ellenőrök kigúnyolása nem sértett különösebb tabukat, addig a mentőkön való gúnyolódás annyira cinikusnak tűnik, hogy a Mentőszolgálat kommunikációs igazgatója, Győrfi Pál nyílt levélben tiltakozott ellene.
Jogosan.
Az Így nem lettem mentősofőr című posztban megírtam, hogy a mentősök nagyon kevés pénzért végeznek nagyon veszélyes munkát, cserébe leginkább megaláztatásban van részük. Ha a film készítői nem csak szellemi maszturbálásnak tekintették volna a filmkészítést, hanem valami értékeset szerettek volna alkotni, akkor inkább ezekről a felesleges megaláztatásokról, az önfeláldozásról és az értelmetlen konfliktusokról készítettek volna filmet, ha már ragaszkodnak a beteges helyzetekhez. És a magam részéről nem fogadom el a rendező öntelt értelmiségi válaszát, ami szerint "a kicsit is reflektált gondolkodás képes különbséget tenni képzelet és valóság között." A nézőkre átterhelni a film felelősségét meglehetősen felelőtlen dolog, a kereskedelmi televíziózás megjelenése óta tudjuk, hogy a társadalom jelentős része valóságként fogja fel a képi világot - különösen egy olyan témában, amiről egyébként nincs információja.
A Mentőszolgálat számára is tanulságos azonban az eset: komolyabban és többször meg kell jeleníteni a mentők munkáját a hazai médiában, hogy a Bodzsár-féle filmek fiktív világát minél többen meg tudják különböztetni a valóságtól.
Én egyet tehetek: itt a blogon ezzel a cikkel tiltakozom, a mozipénztárnál pedig azzal, hogy még véletlenül sem veszek erre a filmre jegyet.
