A mentők keveset keresnek, veszélyes munkát végeznek, néha megverik, néha pedig kirabolják őket. Ennek ellenére csupa nagyszerű embert ismerek közöttük, így muszáj volt megtudnom, hogy lesz valakiből mentődolgozó. Hogy a közlekedéshez köze legyen, mentősofőrnek jelentkeztem.

 

 

 

A YoutTube-on rengeteg felvétel van arról, milyen hajmeresztő közlekedési helyzetekbe kerülnek a mentőautók vezetői, és hogy a civil autósok némelyike mennyire képtelen értelmezni a sziréna hangját. Ez annyira képtelen helyzet, hogy ki kell próbálni. Ezért felhívtam az Országos Mentőszolgálat központi számát, és a kezelőnek annyit mondtam: jó napot kívánok, mentősofőr szeretnék lenni. Kapcsolt.

 

A vonal végén egy halk szavú, szolgálatkész ember sorolta a feltételeket: B és C kategóriás jogosítvány, PÁV I, és legalább két éves igazolt gépjárművezetői gyakorlat. Nem az érdekli őket, hogy mióta van jogosítványom, hanem hogy hivatásszerűen mennyit vezettem. Nagyrészt megfeleltem az elvárásoknak, ezért meginvitáltak egy felvételi tesztre.

 

Az újoncok havonta veszik fel, a tesztben pedig járművezetés-elméleti, KRESZ-ismereti, műszaki- és városismereti-, valamint néhány személyes kérdésre kell válaszolni. Nem lehetetlenek a feladatok, így nemsokára már szóbelizhettem a leendő főnökeim előtt. Hálistennek nem voltak jelen HR-guruk, fejvadászok és más állatfajok, így a tényleg fontos, gyakorlati tudnivalókra kérdeztek rá. Három óra múlva szabadultam azzal a feltétellel, hogy ha beszerzek egy érvényes PÁV I alkalmasságit, felvesznek.

 

 

Ezért a következő lépés a Nemzeti Közlekedési Hatóság Pályaalkalmassági Vizsgáló Igazgatósága. Kicsit tartok tőle, az internetes fórumokon lehúzós, szívatós társaságnak írják le őket, ráadásul nagyon rövid az ügyfélfogadási idejük, több napba kerül, mire végre el tudok menni a Corvin mozi mögötti hivatalba. Az épület viszont új, és feltűnően tiszta, a pult mögött fáradt, de csinos ügyintézők dolgoznak. Eleinte tényleg morcosak és alig segítőkészek, de néhány jóindulatú mondat után teljesen feloldódnak, kedvesen évődnek, és nagyon segítőkészek. Még időpontot is választhatok, a vizsgálatok reggel 7 és  11 óra között kezdődnek. Ja, és kialudtan, drog és alkoholmentes állapotban jöjjek – figyelmeztetnek, erről egy papírt is kapok.

 

A vizsgálat – a netes sztorikkal ellentétben – az egyik legkellemesebb élményem az államigazgatással kapcsolatban. A vizsgálatokban az osztályvezető is kiveszi a részét, nem csak felülről ugatja a témát – ezt onnan tudom, hogy engem épp ő vizsgált. Kellemes modorú, középkorú asszony, a beszélgetésnek egyáltalán nincs vizsgajellege, jókat szórakozunk a személyiségvizsgáló tesztek fényképein. Utána jön a számítógépes rész, ami sokkal jobb, mint egy átlagos számítógépes játék, a teremben ülő asszisztens pedig végtelenül segítőkész. Mindent készségesen elmagyaráz minden embernek, nem fáradt, nem unott, érződik rajta, hogy szeret emberekkel foglalkozni.

 

A játékok (vagyis a tesztek) pedig nagyon egyszerűek, némelyik azt méri, hogy mennyire tudunk egyszerre több dologra figyelni, milyen a helyzetfelismerésünk, mennyire tudunk egy-egy feladatra koncentrálni. Ha lehetne, tovább játszanék a géppel, de mögöttem még sokan vannak, és a számítógép minden gombnyomást rögzít, nincs lehetőség se csalásra, se további játszadozásra.

 

Az eredmény szinte azonnal kész van, az osztályvezető pszichológus szerint „akár repülőgépet is vezethetnék”. Megkülönböztető jelzést használó járműveket a maximálisan megadható 5 éven át vezethetek, a II. és a III. kategóriát pedig örökre megkaptam. Ezzel a jó hírrel térek vissza a Markó utcai mentőbázisra.

 

 

Itt több lehetőségem is van, először egy elővárosi mentőállomásra megyek „elbeszélgetésre”. Az állomást javarészt szponzorpénzekből építették és rendezték be, és a működésre is kapnak támogatást a környékbeli cégektől. Az állomás vezetője szigorú fickó, épp éjszakás szolgálat után beszélgetünk. Nem ismeri az előéletemet, de rögtön megérzi, hogy nem vagyok tipikus hivatásos sofőr.

 

Második nekifutásra egy külső kerület kisebb mentőállomására megyek. Szponzorok nélkül az állomás sokkal szegényesebb, kicsit ijesztő is. Az állomás vezetője mégsem erre panaszkodik, hanem arra, hogy nem tudják megtartani az orvosokat, a legtöbben a kötelező gyakorlat után máris továbblépnek – vagy jól fizető magáncégekhez, vagy külföldre mennek.

 

A harmadik állomás egy jól felszerelt belvárosi hely, összesen 9 autó áll a garázsban. Van köztük betegszállítótól kezdve mentőorvosi autón át a mobil intenzív egységig szinte minden. Ha jól látom, csak mentőmotor és tömeges baleseti egység nincs, de azon kívül minden eszköz a rendelkezésükre áll. Külön garázsmesterük is van, ő lesz a jövendőbeli főnököm, így vele beszélgetek. Nagyon hamar megtaláljuk a közös hangot, érezni rajta, hogy össze tudja fogni a csapatot.

 

Ezután vissza kell mennem a Markó utcába „próbavezetésre”. Életemben először ülök mentőautó volánjánál, a vizsgáztatóm viszont már 38 éve űzi ezt a szakmát – ő nyugodt, én rettenetesen izgulok. A kezében egy körülbelül 20 pontos vizsgalap, ezt menet közben töltögeti. Elég nagy kört teszünk a belvárosban, a Toyota 2700 köbcentis motorja nagyon jól húzza az autót. Az utakon általában előzékenyek velünk az autósok, de néhány hajmeresztő produkciót így is ki kell kerülnünk. A vizsgán a 20-ból 20 ponton megfeleltem, már csak az orvosi vizsgálat és a munkavédelmi tanfolyam van hátra.

 

 

Közben sokat beszélgettem mindenféle rendű és rangú mentődolgozóval. Egyikük arra figyelmeztetett, hogy olyan ez, mint a drog, aki egyszer ráérez az ízére, az soha nem tud tőle szabadulni. Egy idősebb kollégája arra figyelmeztet, hogy a segíteni akarás, a villogó és a sziréna egy picit megbolygatja az ember lelkivilágát, ezért majd mindig figyeljek arra, hogy ne veszítsem el a nyugalmamat. Egy harmadik pedig meglepő jótanáccsal szolgál: legyek mindig alázatos, néha nagyon sokat rúgnak beléjük. Tudom, én is olvasom a híreket, egyre több verekedés, rablás, fenyegetés éri őket – válaszolom, de nem erre gondol. A rosszhírű kerületekben valóban vannak ilyenek, de sokkal több alázatot és „nyelést” igényel néhány fővárosi orvos viselkedése: pokróc módjára beszélnek velük, vagy éppen hosszan megvárakoztatják őket, de olyan is előfordult, hogy a kritikus állapotú beteget nem vették át a kórházban, csak amikor a mentőautóban már sikerült stabilizálni az állapotát – pedig a kórházban sokkal jobb körülmények vannak a gyógyításra. Egy másik esetben pedig az adminisztrációt sokkal fontosabbnak érezték a kórházi dolgozók, mint a beteg ellátását, ez pedig a folyton rohanó, adrenalinnal telepumpált mentőknek fura helyzet volt. „De emiatt sosem panaszkodunk nekik – nekünk a segítség a dolgunk, nem a panaszkodás” - zárja le végül a beszélgetést.

 

Ezután irány a munkaalkalmassági vizsgálat, ami egy külvárosi kerület háziorvosi rendelőjében van. Itt is kedves, türelmes asszisztens fogad, noha a váróban alkoholszagú, mosdatlan emberek lődörögnek. Az orvos azonban már közel sem ilyen kedves, őt már valószínűleg jobban megviselte a mindenféle emberek jelenléte. Vagy talán én számítok túl sok kollegialitásra vagy bajtársiasságra, mindenesetre az orvos többször kifejti, hogy ő ül az orvosi székben, én pedig csak egy járművezető-jelölt vagyok. Úgy is beszél velem. Végül – a derékfájásom miatt – nem minősít alkalmasnak, de hamar összerakom a képet: néhány mentő szerint a legtöbbet a magukat felsőbbrendűnek képzelő orvosoktól kell „nyelniük”, velem pedig már az első orvos is megalázó modorban beszél. Szolgálni kész vagyok, de az ilyen megaláztatásokat nehezen tűröm, és nem is szeretném elviselni. Így igazából még örülök is, hogy alkalmatlan vagyok. Hazafelé menet több mentő is elsüvít mellettem, én pedig arra gondolok, hogy a szirénázó autóban ül egy csapat ember, aki havi 90 ezer forintért kockáztatja az életét, és tűri azt a testet és lelket elhasználó megterhelést, amit én már az első alkalommal sem tudtam elviselni.

 

Tisztelet a mentőknek, akik az utcán a kórházakban naponta élik ezt át.